A taijiquan (太極拳, tàijíquán, gyakran tai chi chuan, magyarosan tajcsicsüan) a kínai harcművészetek belső (內家, nèijiā, nejcsia) iskolái közé tartozó harcművészeti ág, amely a külső iskolákkal (外家, wàijiā, vajcsia) ellentétben nem az izom erejére, hanem a belső erő fejlesztésére, és az ezáltal elért eredményekre helyezi a hangsúlyt. Megközelítő magyar fordítása: nagy, legvégső ököl.

Yang Chengfu (1883–1936) az egyik legismertebb Yang-stílusú taijiquanmester

A taijiquan belső mivolta a technikát is jelenti, de elsősorban a qi (csi) energiának a felhasználására vonatkozik. Mivel a taijiquan kifinomult, a teljes testet megmozgató és harmóniára vezető mozgások rendszere, jótékony hatással van testre és lélekre egyaránt, azaz általában véve az egészségre. Vannak stílusirányzatok, melyben a test és a lélek egészsége az elsődleges cél (például taoista tajcsi) és vannak olyanok, ahol ugyan ez is cél, azonban eszközként is kezelik, akár a harcművészeti eredményesség elérése érdekében. Ezek azok az irányzatok, amelyekben a taijiquan hatékony harci, önvédelmi eszközként is megjelenik – s minthogy a taijiquan a teljesség megélésére törekszik, legtöbb iskolája ebbe a körbe tartozik. Alapvetően mégis mindegyik az erős, egészséges életvitelt veszi alapul, amely minden lelki fejlődésnek – és harci képességnek – az alapja. A testi és lelki hatásain túl a taijiquan egy szellemi út, mely a taoista tanítások és a mozgásban végzett meditáció által az ember fejlődését túzi ki céljául.

Az energiákkal való munkán keresztül a taijiquan lehet gyakorolni harci alkalmazások nélkül, „csupán” az egészségmegőrzés érdekében vagy a lélekre gyakorolt hatásai miatt. Szintúgy a hagyomány, a mozgásban végzett meditáció és a taoista elméletek (öt elem tana, Yi jing [Ji king] stb.) – mint spirituális út – megismerése végett. Azonban mivel a gyakorló a taijiquan gyakorlása révén mindhárom szinten fejlődhet, a testet, a lelket és a szellemet erősítő gyakorlatok elsajátításával a teljesség harmóniájához juthat.

A taijiquan minden életkorban művelhető, nem igényel speciális alkati vagy erőnlénti alkalmasságot. Utóbbi azért is fontos, mert egyéb külső harcművészetekhez vagy küzdősportokhoz képest a taijiquant valóban életfogytig lehet gyakorolni. És míg a küzdősportokban egymás legyőzése a cél, a taijiquan gyakorlása során a test, a lélek és a szellem harmóniájának megteremtése és önmagunk fejlesztése a végső cél.

Az elmúlt évszázadok során a taijiquannek öt főbb iskolája alakult ki, melyek nevüket azokról a kínai családokról kapták, ahonnan hagyományosan származtatják őket:

• Chen-stílus (陳氏, Chén shì, Csen si)
• Yang-stílus (楊氏, Yáng shì, Jang si)
• Wu- vagy Wu–Hao-stílus, Wu Yuxiangtól (Vu Jü-hsziang) eredeztetve (武氏, Wǔ shì, Vu si)
• Wu-stílus, Wu Quanyuótól és Wu Jianquantől (Vu Csüan-jo és Vu Csien-csüan) eredeztetve (吳氏, Wú shì, Vu si)
• Sun-stílus (孫氏, Sūn shì, Szun si)

Napjainkban széles körben gyakorolják a 24 lépéses és a 42 lépéses egyszerűsített formát, melyet Zheng Manqing (Cseng Man-csing) alakított ki a 20. század század közepe táján. A 24 lépéses forma elemeit négy mester segítségével 1956-ban rögzítette a Kínai Sportbizottság. Alapnak a 108 lépéses Yang-stílust vették, ebből emelték ki a jellegzetesebb mozdulatokat, az így kapott egyszerűsített forma pedig betekintést enged az ismerkedőknek a taijiquan alapgyakorlataiba. Egyszerűsége folytán a kínai kormány komolyan támogatta elterjesztését és mindennapi gyakorlását, „ártalmatlan” volta révén még az átnevelőtáborok internáltjainak is oktatták. Bemutatása kb. négy-nyolc percet igényel.

A 42 lépéses ún. versenyforma a wushuversenyek taijiquanes szekciójának keretét adja, lépéseit a Kínai Sportbizottság 1989-ben rögzítette. Ez forma a Yang-stíluson alapul, de egyes bemutatásaiban a Yang- mellett már a Chen-, a Wu- és a Sun-stílusból is merít. A versenyeken sok esetben a látvány a döntő, az indulók ezért a meghatározott lépések közé sokszor a taijiquanhez kevésbé illeszkedő akrobatikus elemeket csempésznek, így teszik előadásukat egyedibbé és így gyűjtenek pontokat a zsűritől.