.....TALÁLKOZÁS

Minden találkozás a létezésünk csodapillanata. Nem véletlen. Amit véletlennek nevezünk, az az általunk fel nem ismert szükségszerűség. Minden találkozás a létezés egy-egy üzenete. Hogy miért nem tudatosul? Hogy miért nem éljük meg találkozásaink csodáját? Mert énképünkkel, egónkkal azonosulunk, azt hisszük, hogy olyanok vagyunk, amilyennek mások által “megismertük” önmagunkat, és ez az énkép tele van elégtelenséggel, nem olyanok vagyunk - véljük - amilyennek “kéne hogy legyünk”. Amíg azt hiszem, hogy olyan vagyok, amilyen az énképem, addig örökösen kissebbrendüségi érzésben fogok szenvedni. És ez az egó vacogva reszket, fél, hogy nem fog megfelelni a másik elvárásainak.

A torz, a hamis énkép, ami nem más, mint egy előítélet-halmaz, nemcsak azt teszi lehetetlenné, hogy magamat valóságosan lássam, hanem azt is, hogy a másikat annak lássam, aki. Amíg az egó szemüvegén keresztül nézem a másikat, csak az előítéleteimbe öltöztetem, és képtelen vagyok látni őt. Így megyünk el egymás mellett - vakon a félelemtől. Ha tudnánk, kik vagyunk mi valójában! Ha tudnám, ki vagyok én! Ha tudnám ki a másik! Akkor tudnánk, mit jelent találkozni. Akkor tudnánk, mit mulasztunk: a találkozás csodáját.

Szerelem az első látásra

Vannak az életünkben váratlan kegyelmi pillanatok. Amikor nem tudjuk nem észrevenni, hogy ki is igazán a másik. Amikor annak látjuk a másikat, aki és amilyen: minden elképzelést messze felülmúló csodának. Felragyog előttünk, szép, gyönyörű, hibátlan. Bensőnkben a szívünkre öleljük, és általa szívünkre öleljük a Mindenséget. Szerelmesek lettünk.

Szép lesz a világ, az emberek is kedvesek és mi magunk is elkezdünk ragyogni. Azzal sem törődünk immár, hogy mit szólnak hozzá a többiek. Tudjuk, hogy a véleményük szerint mi nem vagyunk normálisak, de mit számit? Ráébredünk, hogy csak a boldogtalanságot tekintik norma szerintinek, hisz a normát megszabó többség az. Boldogan vagyunk abnormálisak. Szárnyalunk. Valóságosak lettünk. Annak látjuk a Világot, a másikat, magunkat, ami, és aki - a szeretet áradásának, és olyannak, amilyen - gyönyörű titkokkal terhesnek. Elkülönültségünk megszűnik, a didergő magány szertefoszlik, az egó határai eltűnnek, és megéljük az egység csodáját. Nemcsak szerelmesek lettünk, hanem valóságosan szeretünk is. E kegyelmi pillanatban még azzal sem törodünk, hogy a másikat is megérintette-e a mi létünk csodája. Viszonzásvárás nélkül áradunk.

És egyszercsak visszazuhanunk a félelembe. A szeretet tovavész, marad a “szerelem” a maga gyötrelmeivel, feneketlen magányával, ismét az egó az úr, tovatűnt az én. A szeretet édessége helyett a szeretet ellentétének, a félelemnek a keserűsége.

Miért? Miért történik így szinte minden esetben? Vizsgáljuk meg magát a szerelmet – másképp.

A SZERELEM

A szerelem életünk nagy ajándéka. Abszolút ingyenes. Egyszerre csak itt van. Mint minden igazán nagy és lényegi dolog, történés az életünkben. Erőfeszítést csak életünk fontos, de lényegtelen dolgai igényelnek, csak ezek “szerezhetők meg”. Ami valóban boldoggá tesz minket, azt nem lehet akarni, nem lehet célul kitűzni. Nem kell érte megdolgozni, nem kell érte fizetni. Mint derült égből a villámcsapás itt van. Életünk legelkeserítőbb, belénk nevelt léthazugsága az, hogy csak akkor leszünk boldogok, ha valamit elérünk, megszerzünk, ha valaki vagy valami a miénk lesz, és ha nem, akkor boldogtalanok maradunk. És hiába tapasztaltuk meg akár százszor is, hogy az erőfeszítéseink árán megszerzett anyagi, sőt szellemi javak nem tesznek boldoggá – öröm van, de beteljesedés nincs, mégis bedőlünk ennek a mélyen belénk táplált hazugságnak.


Boldogság nem a birtoklásban, hanem az elengedésben van. Ám ez sokkal nehezebbnek tűnik, mint a szerzés. Ez utóbbinak jól bevált útjai vannak, ismerjük azokat, erre megtanítottak minket. Ám az elengedéshez egyszerűen nem értünk, sőt szégyennek, feladásnak, hűtlenségnek tekintjük. Sokszor az “erős” énkép teljes összetörése, a “mélypont ünnepélye” kell ahhoz, hogy elengedjük előítéleteinket, hogy tudatára ébredjünk eredendő boldogságunknak. Sokszor nem a fájdalom árán ébredünk erre, hanem megérint minket a létezés csodája: egy kis virág, egy gyönyörű naplemente, egy ember közelsége – és boldogok vagyunk. A vallásos szóhasználat ezt kegyelemnek, Isten ajándékának nevezi, amit nem lehet “kiérdemelni” egyszerűen jön, itt van és tele a szívünk, túlcsorduló a boldogságunk.

A szerelem ajándék. Mindent elsöprő, az egész embert felkavaró mély megrendülés. Csodát hordoz a méhében. Eloszlik az addig minket vakká tévő előítéletek hályoga, gondoljunk csak arra, hogy akibe szerelmesek lettünk, mennyire felelt meg az addig megfogalmazott “ideálunknak” – legtöbbször semmiben, vagy éppen az ellenkező küllemű és belbecsű embert szerettünk meg. Leomlik a szívünket védő fal, és merjük vállalni a védtelenséget, a szeretetben való kiszolgáltatottságot.

A szerelem mindig üzenetértékű. Nincs tekintettel senkire és semmire. Mindegy, hogy valaki fiatal vagy öreg, gazdag vagy szegény, mindegy, hogy független, vagy elkötelezett valaminek: egy ügynek, amely magányos életet követel, vagy elkötelezett valakinek: jegyes, élettársa valakinek, vagy házasságban él. Mindenkit utolérhet, mindig váratlan és mindig ajándék. Bennünk született csoda és rajtunk áll, mit kezdünk vele. Döntés elé állít. Lehet, hogy megkérdőjelezi az elkötelezettség értelmét – és akkor felrúgunk mindent. Lehet, hogy még mélyebbé teszi elkötelezettségünket – és ekkor vagy elfogadjuk a bennünk megszületett érzést és merünk boldogok lenni a beteljesülés reménye nélkül, vagy szenvedünk, mert azt hisszük a szerelem csak beteljesülve, azaz a másikkal együtt élve igazi, anélkül csonka. Ez az egyik legnagyobb tévedés.

A szerelem bennünk születik, bennünk virágzik, és bennünk múlik el. Nem köztünk. Akármilyen furcsának tűnjék is, ehhez a másik félnek, azaz annak, akibe szerelmesek vagyunk szinte semmi köze sincs. “Csak” annyi, hogy ő volt az, aki előhívta bennünk a csodát. A csodát, hogy kilépve az illúziók világából magunk is valóságossá váljunk, és annak lássunk egy embert, aki és amilyen ő valójában. És ez az, ami a boldogság. A létezés valóságában, valóságosan élni. Szeretni. Ekkor nem “számít” semmi. Sem az, hogy milyen szerepet játszok (elkötelezettet, vagy függetlent), sem az, hogy a másik mit szól hozzá észreveszi-e vagy nem, elfogadja-e vagy elutasítja, viszonozza-e vagy sajnálkozik, nem számít. Mert ilyenkor valóságosan élve tudjuk, hogy a boldogságunk soha sem másoktól függ, csak és egyedül, kivétel nélkül tőlünk, önmagunktól. Ezáltal válik a szerelem a valóság, a szeretet iskolájává.

A szerelem akkor válik üressé, amikor meghal benne a szeretet. Amikor a valóságból visszazuhanunk a káprázatok, az illúziók világába. Már nem a másik valóságát látjuk, hanem az általunk róla alkotott kép (illúzió) tölti ki belső látóhatárunkat. Vakká váltunk. Csak az üres szerelem vak. A képet szeretjük, nem a másikat. A képet, amelynek semmi köze a másikhoz, csak a létezés félreértéséből eredő vágyainkhoz. Összetévesztjük a képet a másikkal, megágyazva ezzel az elkerülhetetlen csalódást. Már úgy érezzük, hogy nem tudunk élni nélküle, ő kell a boldogságunkhoz. Felbukkan lelkünkben a félelem, a “mi lesz velem nélküle?” És a félelem arra sarkal, hogy a boldogságunk érdekében tennünk kell valamit, meg kell szereznünk a másikat. Elfeledkezünk arról, hogy szabadok vagyunk, hogy a másik is szabad, és a szabad létezők között olyan birtokviszony nincs és nem is lehet, hogy “Te az enyém vagy”.

A szerelem vagy a szabadságomból fakadó, vagy semmilyen. A szabadság csak egy birtokviszony megteremtésére ad lehetőséget, a valóság birtokviszonyára, ami így hangzik: “Én a Tied vagyok”. Ez a létezés. Mert a létezés - egyirányú utca. A létezőből indul ki és tart a másik felé. Azáltal, hogy a létező odaadott. Ha nem odaadott, nincs. Lenni és odaadottnak lenni, ugyanaz. Elég körülnézni a Világban: minden odaadott. Folyamatosan. Árad. A létezés ingyenes ajándék. Ám a körülöttünk lévo tárgyi világ nem tud nem odaadott lenni. Az ember, a szabad létező tud. És ha nem odaadott, nincs. Csak úgy néz ki, mint ha lenne. Mert a teste anyagi, nem tud nem áradni. De az én tud nem odaadott lenni. Ilyenkor nincs. Ilyenkor csak az odaadottság lehetőségeként szunnyad a semmi méhében. A test és a szellem csak üres burok csupán. A lényeg hiányzik, az én. Odaadottnak lenni annyi, mint szeretni. A szabad létező csak akkor van, ha szeret. Ha meg akarom szerezni a másikat, ha azt akarom, hogy ő az enyém legyen, tragikus tévedés áldozatává váltam. A másik csak úgy lehet az enyém, ha ő, a benne ragyogó szabadságában úgy dönt, hogy nekem adja magát, ha ki tudja mondani: “Én a Tied vagyok”. És ez csak és kizárólag az ő döntése lehet. Szabad és önkéntes. Ebben a döntésben kiteljesedik, valóságos és boldog lesz, tekintet nélkül arra, hogy én hogy viszonyulok hozzá. A másik szeretetéért semmit sem lehet tenni. Ezért kiszolgáltatott mindenki, aki szeret. A másikkal való kapcsolatért viszont lehet tenni. Tenni a létezés legmerészebb tettét – odaadni magam a másiknak, kimondani az egyetlen valóságos birtokviszonyt teremtő szavakat, a szeretet, a létezés varázsigéjét: “Én a Tied vagyok”.

A szerelem ajándékát akkor kapjuk, ha a létezésnek már semmi más eszköze nincs ahhoz, hogy a szeretetlenségünkből kimozdítson. Amikor a magány börtönébe zártan (ahová a félelemtől menekülve, a biztonságot keresve egyedül és kizárólag mi magunk kulcsoltuk be magunkat) már a reménye is elszállt annak, hogy a másik embert észrevegyük, a másik emberre figyeljünk. Egy mindent átható érzést kapunk, elemi erejűt, ellenállhatatlant, amely lerombolja a biztonság, a védettség falát és kinn találjuk magunkat a valóságban mezítelenül, védtelenül, kiszolgáltatottan és boldogan. Beíratott minket az Isten a szeretet iskolájába....

 forrás : biegelbauer.freeblog.hu