A szárazföld tündéreit nagy számuk és sokféleségük miatt nagyon nehéz egyetlen fejezetben leírni. Ám ha megkíséreljük leírni fő csoportjaikat, néhány példányt kissé részletesebben is bemutatva, az olvasó legalább valamiféle általános képet kaphat róluk

Azzal kell kezdenem, hogy a szárazföldi tündéreknek négy fő csoportja létezik. Legelsőként a felszíni és a föld alatti fajtákat kell megemlíteni, amelyek aztán újabb két osztályra bonthatók. A felszíniek között tehát vannak tündérek fizikai testtel – a legjobb példa ezekre a fák szellemei – és vannak olyanok, amelyeknek nincs fizikai testük – ilyenek a kerti vagy erdei tündérek. A felszín alatt (és persze valamennyire a felszínen is) élnek fizikai testtel bíró lények, például a nagy, különálló szikláké. Ezek a fák szellemeinek megfelelő lények, de azokhoz mérten szellemileg sokkal fejletlenebbek. És a sziklákhoz kapcsolódóan léteznek még fizikai test nélküli lények is, őket általában gnómoknak hívják. Ez a négy csoport: - fáké, szikláké, mindenféle erdei tündérek és gnómok – eléggé határozottan elkülöníthető. De a földkéregben és a felszínen az alfajok és egyedek olyan sokféle, egymásba észrevétlenül áttűnő változata létezik, beleérve olyan köztes változatokat, akiknek egyaránt lételeme a felszíni és a felszín alatti világ is. Egy kissé részletesebben meg fogjuk vizsgálni a sziklák szellemeit, majd néhányat azok közül, akik a felszín alatt élnek, őket talán nevezhetjük gnómoknak. A két ezt követő – egy kertről és egy erdőről szóló – részben bemutatom a fák szellemeit és az erdei tündéreket.

De ismét ki kell hangsúlyoznom, hogy a változatok száma olyan óriási, hogy bármiféle rendszerezési kísérlet eleve kudarcra van ítélve. Például vannak olyan barna és aranybarna színű lények, akik tevékenységüktől függően a felszínen vagy alatta élnek, és külsejük alapján a köztudatban gnómként ismert csoport tagjainak gondolnánk őket, bár kissé pufókabbak. Arcuk öreg, fekete gombszemekkel. Pedig ezek valójában nem gnómok. A fókáéhoz hasonlóan selymes szőrből valami kabátféle fedi őket, és hosszú állkapcsuk olyan hatást kelt, mintha hegyes szakáll lógna állukról. A fejtetőjüket is fedő szőrszerű anyag felül szintén csúcsban fut össze, és emiatt a fej úgy néz ki mint egy kettős háromszög. Mozgásuk meglehetősen esetlen, nyoma sincs benne a legtöbb tündérnél tapasztalható könnyedségnek és kecsességnek. Olyan környezetben találkozhatunk velük, ahol a föld felszínén rövid fűnél dúsabb növényzet található. Többnyire csoportokban élnek, és hasonlóan a nyulakhoz ők is kedvelik a föld kisugárzását. Részben meglelkesítői a növénycsoportosulásoknak, részben pedig hasonló feladatot látnak el a növények felé, mint a tündérek általában, mivel ők is segítik azok fejlődését az általuk átalakított életenergiával, de ők inkább alulról, a gyökerek felől adják át az életerőt a növényeknek. Ezenkívül érdeklik őket a rovarok is, leginkább a hangyák, méhek és hernyók.

Ezek a tündérek élénk közösségi életet élnek, szoros kapcsolatot tartva egymással, megvitatva az újdonságokat a munkájukról, egymásról és az ő apró területükön túli tündérvilág híreiről. Többnyire kellemesen telik idejük, és ők is nagy kedvelői a „jelmezesdinek”. Mulatságos élvezettel parádéznak jelmezeikben egymás előtt, térdeiket csapkodva, nagyokat kacagva egymáson és magukon, vagy vidáman ugrándoznak össze-vissza örömükben. De felettébb komolyak is tudnak lenni, és ilyenkor komikus benyomást keltenek üzletemberhez hasonlóan elszánt és fontoskodó viselkedésükkel. Többnyire bezárkóznak saját kis világukba, és kerülik más tündérek társaságát. Van egyfajta különleges feladatkörük is, mert nagy érdeklődést mutatnak a hangyák és más hasonló apró lények iránt, és segítik azokat amennyire csak telik tőlük. A tündérfaj egyik legősibb ágának képviselői ők, és talán ez az oka annak, hogy olyan öregnek látszanak, és egyben ez lehet az oka zárkózottságuknak és elkülönülési hajlamuknak is. Félénkséggel vegyes kíváncsisággal tekintenek az emberekre, és értetlenül figyelik furcsa szokásaikat, de nem táplálnak semmilyen meghatározható érzést vagy vonzódást irányukban.

Vannak sokkal sötétebb, szinte fekete színű lények is, ők elég mélyen a felszín alatt élnek, és 70 cm vagy ennél is nagyobb méretűek lehetnek. Leírhatatlanul furcsa a külsejük, leginkább talán gyíkokra hasonlítanak. Alacsony értelmi szintűek, és csapatokban élik többé-kevésbé gondolatok nélküli, állatokéhoz hasonló életüket. Különös külsejüktől eltekintve osztoznak a tündérek szakadatlan tevékenységében, és megvan a maguk hasonló hatalma is. Gyakorlatilag lehetetlen kapcsolatba lépni velük – úgy tűnik, hogy túlságosan leköti őket tevékenységük ahhoz, hogy az emberek iránt érdeklődjenek.

Egy későbbi fejezetben említést teszek két, a Grand Canyon-hoz kötődő tündérfajtáról: egyikük bíbor-tűzvörös színű, 70-110 cm magas, a másik barna alapon piros csíkokkal, nagyjából 35 cm magas. A nagyobbik fajtával még nem találkoztam más helyen. Határtalan örömet és emelkedettséget közvetít közelségük, de emellett még szokatlanul okosak is, és sokkal erősebb az összpontosító képességük, mint a legtöbb tündérfajtának. Összefogottak, és elképesztően elszántak tudnak lenni. Formájuk is szinte egyedülálló, halhoz hasonlíthatóan laposak szemből nézve, de oldalról nézve már a megszokott arányokat mutatják. Sok tündér minden oldalról karcsú, de ezek szinte kísértetiesen soványak, apró, közel ülő szemeik, keskeny vállaik és mindenhol vékony testük miatt. De oldalról nézve arányaik nagyjából rendben vannak, bár vörösesbarna árnyalatú arcuk még innen nézve is hosszú és keskeny. Munkájuk szintén elég furcsa, mert ők a központjai a kanyon magnetikus áramlatainak, mintegy szétosztják a beléjük áramló életerőt a kanyonban.

A kanyon barna-piros tündérei mind külsejüket mind életstílusukat tekintve inkább gnómok. Valami különleges életforma létezik ott a kanyonban, ami az ő tevékenységi területük. Nem világos számomra sem, hogy pontosan mi is a dolguk. Valamilyen növekedéshez kötődik, de magam sem tudom, mi lehet az, ami a föld alatt van és növekedik. Ha esetleg a sziklák a rétegnyomás hatására változtatják jellemzőiket, akkor azt kell gondoljam, hogy valamiképp ehhez a folyamathoz kapcsolódik az ő munkájuk is. Akármi is legyen a folyamat amiben segédkeznek, az nagyon lassú. Mozgásuk megfontolt, ők maguk öregek és lassúak, munkájukhoz pedig nagy türelemre van szükség. Valamennyi ilyen gnómszerű, a föld mélyéhez és kőzetekhez kötődő tündérről az az ember érzése, hogy ők az ősidők óta jelenlevő dolgokhoz tartoznak. További jellemzőjük, hogy csapatokban élnek és mozognak, továbbá kedvelik a meleget – emiatt ha netán eső vagy hűvös idő van odafenn, ők egykettőre eltűnnek a föld mélyében.

Van egy szinte mindenhol előforduló tündérfajta, ami közelítőleg 35-40 cm magas, aranybarna vagy sötétzöld színű. Hosszú fülük és ugribugri mozgásuk miatt az embernek leginkább a mókust juttatják eszébe. A barnáknak egyik alfaja játékmackó külsejű, derékig világosbarna, azalatt sötétbarna színnel – vidám, tréfás, ám csekély értelmű apróságok. Ugyan két lábon járnak, de járásuk a gyors, szaggatott mozdulatok miatt inkább egérére emlékeztető. Társasági lények, nagyobb közösségekben élnek, és nagyon lekötik őket (számukra) halaszthatatlanul fontos dolgaik. Erdős területeken fordulnak elő, a mohákat gondozzák, és leginkább a fák gyökerei között vagy magas fűben szeretnek meghúzódni. Ez a fajta az összetettebb életközösségeket látja el életerővel. Szemrevaló, szórakoztató kis jószágok, de gondolataik határozatlanok, felfogásuk pedig túl lassú a mi gondolataink követéséhez, ezért elég nehéz szót érteni velük. Türelmetlenül ugrándoznak ide-oda, ha emberekkel van dolguk. És tulajdonképpen mondhatjuk, hogy ezek a tündérek a megtestesítői az ír mondák népszerű figurájának, mivel nagyon hasonlítanak az azokból ismert koboldokhoz.

Az eddig leírt tündérfajták egyike sem tekinthető a szó igazi értelmében vett gnómnak, de leírásuk ad valamilyen képet a tündérek életének határtalan változatosságáról. Pedig még hozzá sem láttam a föld mélyében történő dolgok leírásának. Elbűvölő és bonyolult világ van odalenn, és persze az eddig leírt láthatatlan lényekhez mérten sokkal nagyobb a változatosság. Számunkra sok ezek közül különös, sőt visszataszító, de úgy gondolom nem érdemes sok időt fecsérelni rájuk, hiszen nem sok közük van az emberek életéhez, és normális körülmények között nem is találkozunk velük. Ahogyan az ember tudata a földkéreg egyre mélyebb rétegeibe hatol, a földet a valóban Föld Anyánknak látja – megszámlálhatatlan milliónyi élőlény szülő- és élőhelyének.

Az igazi gnómok a sziklák közelében, vagy éppen azok alatt élnek. A klasszikus tündérmesékből ismert valamennyi jellegzetesség valóban megtalálható rajtuk: alacsonyak, köpcösek, szürkésbarna színűek. A végtagjaikon az egyik szín, a törzsükön a másik az uralkodó, emiatt úgy néznek ki, mintha ujjatlan bőrzekét viselnének. Leggyakrabban a törzsük a sötétebb színű. Lábfejük aránytalanul nagy, hegyes és eléggé formátlan, leginkább valami ormótlan, hegyes orrú cipőhöz hasonlítható. Karjuk a testhez képest hosszú, erősnek látszik, kézfejük bütykös, formátlan. A gnómok legismertebb külső jegyeit a fejen és az arcon találjuk. A szem és orr, valamint az orr és száj között levő arcrész szélesebb, mint egy emberi arcon, emiatt arcformájuk lapított, szinte lapátszerű. Álluk ezzel szemben hosszú és hegyes, szakáll benyomását keltő. Fejtetőjük pedig minden részletében úgy fest, mintha régimódi sapkát viselnének rajta. Nemrég tanulmányoztam e lényeknek egy kisebb csapatát. Egy óriási sziklahalom alatt éltek, felettébb vad kinézetük volt és nem kedvelték különösebben az embereket. Kiemelkedtek a sziklák alól, szemügyre vették a betolakodókat, hogy felmérjék, mifélék azok. Leginkább olyan vidékeken találhatók meg, ahol sok a hatalmas szikla – a legjobb, ha alig akad más. Nagyon szoros kötődést éreznek szűkebb környezetükhöz és a tájhoz, ahol élnek. És ha valakiben felmerülne a kérdés, vajon mi történik, amikor az emberek a kőbányákból széthordják a követ, vagy az útépítések bevágásainak készítésekor megbolygatják a sziklákat? Nos, akkor ők eltűnnek. Elmennek, és ezzel vége. Hogy is ne tennék, ha az óriás darukra és a mozgásuk, rakodásuk keltette zajra, vagy az építkezés után az úton száguldó autókra gondolunk. Az emberek egyszerűen kiszorítják őket élőhelyükről.

Négyes-ötös csoportokban láthatók, nem annyira egyénieskedők mint például a kerti tündérek. Nagyon is határozott véleményük van arról, mit szeretnek és mit nem, de értelmi képességeik nem túl fejlettek, érzésviláguk pedig elég kezdetleges. Mikor legutóbb találkoztam velük, különös volt megtapasztalni, hogy ezeket a lényeket mennyire vonzotta hozzám a tudat, hogy látom őket, és képes vagyok kommunikálni velük, ha akarok. Ám ugyanakkor taszította is őket ez, mert nem vágytak arra, hogy szokatlan dolgok megzavarják őket. A legtöbb tündért vonzzák az újdonságok, de ezek a lények ösztönös ellenérzést táplálnak minden változás iránt. Érdekes megfigyelni őket, mert a többi tündérhez képest olyan mások, és szórakoztató megpróbálni a bizalmukba férkőzni. Lassanként hozzánk szoknak, és rávehetők néhány gondolat cseréjére. De hát még ezek a gondolatok is elég nehezen érthetőek, és a gnómok rejtélyes élete körül forognak. Az igazán érdekes dolog bennük, hogy ők a sziklákat barátaiknak és élőlényeknek tartják.

A legkülönösebb pedig az, hogy igazuk is van, mert a sziklák bizony a szó legigazabb értelmében élnek. Legalábbis képesek valamiféle bizonytalan válaszreakcióra, bármilyen különösnek tűnjön is ez. A nagy, vén sziklák az évmilliók során szert tettek bizonyos személyiségjegyekre, amiket összetételük és tapasztalataik útján szereztek. Ha válaszreakciókról beszélek, akkor ezalatt azt értem, hogy a sziklák képesek vonzódást vagy ellenszenvet érezni valamely személy iránt, ha az már többször megfordult közelükben, például leült rájuk néhányszor. Ez nem mindenkivel van így, inkább csak olyanokkal, akik - hogy úgy mondjuk - szeretettel viseltetnek a szikla iránt, vagy akiknek már van némi tapasztalatuk a természettel való kapcsolatteremtésben.

Ausztráliában szereztem néhány tapasztalatot a sziklákkal. Mindig kifejezett vonzódást éreztem irántuk, valami hasonlót, mint amilyet egy macska vagy kutya iránt érezhet az ember. Sidney-ben volt egy kedvenc sziklám, amit gyakran meglátogattam, és órákon át néztem rajta ülve az alant elterülő kikötőt. Ez a szikla tudta, hogy ott vagyok, és rajta ülök, és olyankor kilehelt (ha használhatjuk e szót erre) magából valamiféle boldogságérzetet, ami bár bizonytalan és halovány, mégis hasonló természetű volt, mint amit kutyám érzett akkor, ha több heti távollét után viszontlátott. Jó volt érezni örömét, ahogy elkeveredett a fákból és a tengerből áradó érzésekkel, csodálatos harmónia érzetet keltve. Mikor eljött a távozás ideje és felálltam, a szikla szomorúságot érzett, nem értve, miért kell elválnunk. Megrendítő volt, ahogyan a szikla annyira akart érezni, és mégis csak oly haloványan volt még képes rá. Olyan volt ez, mint mikor egy süketnéma ember küzd, hogy megértesse magát a többiekkel. A következő sorok olyasvalakinek a tapasztalatait adják át, aki sokkal többet tud ezekről a dolgokról, mint én. Néhányat e kövület-személyiségek közül én magam is ismertem. A sorok írója az éteri kifejezést olyan anyagra használja, amiből a tündérek teste épül fel, az asztrálist pedig a még ennél is finomabb anyagra. A leírás egy hatalmas ausztrál parkban levő sziklákról szól. Az elsőként szereplő szikla egy csermely szélén található, körbeszőve egy hatalmas fa gyökereivel.

Ez egyszerű lény alaposabb vizsgálata azt az eredményt adta, hogy szervi elrendezést találunk étertestében, legalábbis ebben a példányban és talán több másikban is, ami egy kezdetleges pszichológiai szerveződésnek tekinthető. A sziklának megvan a maga kristályos fizikai teste, éterikus testmása, és érzelem- kezdeményei. A gránit felépítése jól ismert minden ásványtanban járatos hallgató számára. Az éterikus testmás ugyanennek az éteri megfelelője, ami általában ugyanazt a teret foglalja el, mint a fizikai, de egy kissé nagyobb kiterjedésű annál. Az asztrális test pedig valamivel még az éterinél is nagyobb kiterjedésű. Az éterikus testmásban van valami, amire eddig nem figyeltek fel – egyfajta mag, hasonló ahhoz, amit egyszerű sejtekből, vagy más alacsonyrendű növényi, állati létformákból már ismerünk. Ennek az éterikus magnak különleges jelentősége van, mert képes megőrizni a tapasztalatokat, és ezáltal lehetővé teszi a kellemes benyomásokkal szolgálóknak, hogy elősegítsék a szikla növekedését és továbbfejlődését… Úgy találtuk, hogy kézrátétel útján energia adható át a sziklának, amit az élvezettel fogad és felhasznál. Ez a szikla felületi részeire érvényes megállapítás, ám az is kiderült, hogy ha az ilyen energiaáramlatot az éterikus testmás magjába irányítjuk, az átadott energia szétáramlik az egész lényben, hasonlóan ahhoz, ahogy a szív áramoltatja szét a testben a véráramba juttatott anyagot.

Úgy tűnik, az ilyen különös, személyiség-szerű tulajdonság nem ritka a sziklák körében. Egy felületes vizsgálat további három hasonló példányt fedett fel, és kétségkívül sok másikat is lehetne találni. Az őket éltető különös, kezdetleges, ásványi szintű intelligencia terén nem várt különbözőségeket mutatnak, miért is az embernek az az érzése, hogy ismeretek gazdag tárháza várja a türelmes kutatót eme még felderítetlen területen.

Az előzőekben említett szikla kifejezetten barátságos volt, már amennyire ez az ő korlátozott lehetőségeivel kifejezhető. Vonzódás és hála érzésének kezdeményeit mutatta, valamint egyértelműen fogadókész volt a saját lehetőségeinek határán belül. Valamely távoli korban élettel, rajongással teli, társaságkedvelő lénnyé válik majd, halálig hű baráttá, talán hős-imádóvá, aki szinte már túlzottan is függ majd csodálata tárgyától.

Második megvizsgált példányunk egy régi, ma már ritkán használt út mentén heverő szikla volt, amely az előzőhöz mérten szembeszökő különbségeket mutatott. Ahelyett, hogy az embertől származó késztetéseket befogadta volna, kifejezetten elutasította azokat. A „viselkedése” egyértelműen azt üzente: törődj a saját dolgoddal és hagyj engem békén! Ebből eredően alacsonyabb fejlettségi fokon állt, mégis megvolt benne annak az erőnek és keménységnek a csírája, amely egy jövőbeli vasakarat kialakulását sejteti – teljesen függetlenül attól, hogy fizikai összetételében akadt-e vas vagy sem – ami azonban nagyon valószínű, hogy önzéssel és gátlástalansággal fog párosulni. Talán képzelgésnek minősülhet, ha ilyen tulajdonságokat jósolunk egy sziklának, ám ezeknek csírái olyan tisztán érezhetőek voltak, hogy korántsem volt lehetetlen előre látni a csírákból később kialakuló virágot és gyümölcsöt. Felfedeztük, hogy az út megépítése során a második szikla egy jókora darabját leválasztották. Érdekes lenne tudni, vajon ennek a ténynek van-e köze az ő esetében az emberekkel szemben táplált ellenséges érzülethez.

A harmadik eset. ami figyelmünket felkeltette, egy fenséges hegygerincen meredező, kámzsa alakú óriási szikla. Ez mintegy féltetőként borult egy furcsa, nehezen megközelíthető kis üreg fölé, aminek alacsony mennyezetén egy hosszúkás nyílás volt. Mint kiderült, ennek a furcsa helynek még furcsább története van. Valaha egy dárdás üldözői elől menekülő bennszülött fedezte fel ezt a bizarr rejtekhelyet, amikor elfutott mellette. Majomügyességgel felmászott az üregbe, felugrott a mennyezetén levő nyílásba, és így egy másodperccel elkerülte a gyilkos fejvadászcsoportot, akik így azt hitték, hogy a szakadékba zuhant. Eme drámai eseménysor nyilvánvalóan az egyetlen fontos mozzanat volt a szikla egyébként egyhangú élettörténetében, ezért olyan erővel és tisztán rögzült benne, hogy amint megkíséreltünk tudatába hatolni, azonnal felidézte a történteket, ugyanúgy, mint amikor az ember úton-útfélen elújságolja mindenkinek, ha valami rendkívüli történt vele. Egy darabig úgy látszott, semmi egyebet nem lehet majd kiszedni belőle. De idővel aztán kiderült, hogy haloványan tudatában van az előtte elterülő táj jellemzőinek is. Persze azt nem mondhatnánk, hogy látta azt, de mégis ködösen jelen volt tudatában – mintegy érezte a tájat, és tudatosultak benne az azon végbemenő változások.

A negyedik sziklának egyedülálló története volt. Az előzőhöz hasonlóan ezt is kámzsaszerű alak jellemezte, de az alatta szintén meghúzódó barlang valaha az ősidőkben emberáldozatok színhelye volt, és az ezzel járó iszonyat érzésének maradványai még mindig érezhetőek voltak. Pszichometrikus módszerrel könnyedén felidézhető bármelyik a szörnyű események közül, amiknek e szikla tanúja volt, de elég különös módon ezek egyike sem maradt meg tudatában olyan tisztán, mint ahogy azt a menekülési történetnél a harmadik szikla esetében tapasztaltunk. Leginkább talán azt mondhatnánk rá, hogy ez a szikla nem volt valami jó megfigyelő. De mégis minden részecskéjét átitatta a szavakkal le nem írható, furcsa, bénító rettegés, amely bár homályos, mégis oly mélyen bevésődött, alkotórészévé vált, hogy ezáltal lényének meghatározó eleme is lett. Ugyanakkor ez egyfajta szörnyű élvezetet is jelentett számára – valami olyan különös ősi, megfejthetetlen gonoszság érzetét, amire modern nyelvünkben nem is létezik alkalmas kifejezés. Sehol semmi kezdeménye a tiszta tudatosságnak – az egész olyan, mint egy lassan hömpölygő, sötét, leírhatatlanul gonosz álom. Hogy mindez majd miféle tragikus, földöntúli jövővé fog kibontakozni, azt csak találgatni lehet.

A fenti történetek sok érdekességgel szolgálnak az olvasónak a sziklákról. Ezek érdekességét tovább fokozza, hogy az író saját, kifejezetten különleges élményein alapulnak.

[C.W. Leadbeater, Fritz Kunz: The Personality of Rocks]

Milyen elbűvölővé is válhat a jó öreg föld, ha az ember ráébred, hogy mennyivel összetettebb ott az élet, mint az legtöbben gondolnánk! Az előbbi fejezetek az olvasók közül sokak számára nagyon különösnek, talán éppenséggel hihetetlennek is tűnhetnek. Pedig megöregedésünk, elfásulásunk és az élet lüktetésétől való eltávolodásunk egyik oka éppen az, hogy nem vesszük észre az élet megnyilvánulásait magunk körül, és nem hiszünk olyan dolgok létezésében, amiket nem tudunk ujjainkkal tapintani, és szemünkkel látni. Mivel közvetlen tapasztalásra korlátozódik, érzékelésünk szükségképpen szűk körű, ebből következően életünk egyhangúvá válik, ami idő előtti öregedéshez vezet. De mi lenne, ha megpróbálnánk – csak a próba kedvéért – hogy higgyünk bennük, sőt talán megkíséreljük meg is tapasztalni azokat a dolgokat, amik első látásra olyan különösek, néha akár még őrültségnek is tűnnek? Akkor visszaállíthatnánk kapcsolatunkat a természet tündöklő valóságával, valamennyi élőlény szülőjével – és így visszatalálhatnánk a fiatalsághoz, amely pedig maga az élet. Az én életemben az eddigiekben leírt rejtett világ – különösen fa barátaim, akikről ezután lesz szó, valamint a kerti és erdei tündérek – többet adott nekem, mint ami szavakkal leírható. Ha az olvasó a továbbiakban leírtakat elutasítás helyett a megértés vágyával olvassa, és ha legalább megkíséreli, hogy kapcsolatot teremtsen az általam leírni próbált létformákkal (akár „józan esze” ellenében is), azt hiszem, talán felfedezheti a boldogság egy új forrását, és az élet problémáit új megvilágításban láthatná. Földünk rajtunk kívül az eddig általam leírt nagyszerű, elbűvölő, örömtől túláradó lényeknek is élettere. Kertjeinket, erdeinket, hegyeinket – tekintsünk bárhová – ők népesítik be. A világ, amiben létezünk, nyüzsög az élettől, és ha ezt végre teljes jelentőségében megértenénk, megnyílhatna előttünk az út az örök ifjúsághoz.