A földfelszínt benépesítő tündérek között az erdőkhöz és kertekhez kapcsolódó csoport az egyik legjelentősebb, és magában foglalja a fák szellemeit is. A legcélszerűbbnek az látszik, ha a két csoport különlegességeit illetően e természetes választóvonal mentén osztjuk meg vizsgálódásunkat: először a kerti tündérekkel, majd az erdeiekkel foglalkozunk.

Többféle kerti tündér létezik. A legkisebbek közülük nagyjából egy gyertya méretarányaival rendelkeznek, és meglehetősen nőies a külsejük. Mintegy 25-35 cm magasak, fejük 5-10 cm-es, emberi arcvonásokkal ott, ahol a gyertya lángja lenne. Testük színe világos almazöld vagy sárga, arcuk pedig olyan mintha napbarnított lenne. Karjuk és kézfejük arányos méretű, rövidke lábuk és lábfejük azonban csak csökevény. Ez a tündérfajta a jelek szerint főleg a kis termetű szegélynövényeket gondozza, mint amilyenek a Lobélia, Erica, és más alacsony, csoportosan előforduló növénykék tömege. Ezek a tündérek keveset törődnek a saját, szűk világuktól idegen, vagy azon kívüli más lényekkel vagy eseményekkel. Reakcióik eléggé bárdolatlanok – bár igaz, azért képesek vonzódásra vagy féltékenységre növényeikkel vagy egymással kapcsolatban. Az új érzetek iránt mohó vágy él bennük, mert ezek segítenek nekik a fejlődésben. Ténfergő, hármas-négyes csoportjaik bármelyik szép kertben megfigyelhetők.

A tulipánok és hasonló nagyobb növények körül már egy másik fajtát láthatunk. Ez nagyjából 35 cm magas, sokkal emberibb külsővel, mint a gyertya tündéreké, de inkább emberi árnyékra hasonlítanak – a körvonal megvan, de a belső rész csak halvány, bíbor derengés. Némelyikük arca faun-szerűen hosszúkás, finom vonásokkal. Ám soha nem lehetne őket embernek nézni, nem csak pöttömnyi méreteik, de fura kinézetük és testük ritka anyaga, áttetszősége miatt sem. Végtagjaik is eléggé emberiek, de gyakori közöttük a kezek vagy lábfejek tökéletlen formája. Sokféle változata van a kéz és lábujjaknak, annyira, hogy néha ezek inkább egy macskakölyök praclijára emlékeztetnek. Valamiféle átlátszó, foszforeszkáló, csodás rózsa és halványlila árnyalatokban pompázó anyag veszi körül testüket.

A leírásom forrásául szolgáló kertben volt néhány ágyásnyi gyönyörű árvácska, amelyek körül hasonlóan szépséges és finom lények lebegtek, amik leginkább pillangókra emlékeztettek és hasonlóan rövid életűek voltak. Nagyon aprók, alig ujjnyiak, arcuk pedig hasonlított az árvácska virágára. Törzsük hasonlatos volt egy pillangóhoz vagy szitakötőhöz – torpedó formájú és jóval karcsúbb, mint a fejük. A törzs és a fej együtt talán 10-12 cm hosszú, amiből a fej nagyjából 2-3 cm-t teszt ki. A nyakból nő ki egy szárnyszerű képződmény és a törzs teljes hosszán végignyúlik, de ezek nem a repülést eszközei, hanem – amennyire ezt meg lehet ítélni – pusztán díszként szolgálnak. Az arc és a törzs hússzínűek némi mályva, ibolya és lila színnel tarkítva. A szárnyak színe is hasonló, de tarkább és élénkebb árnyalatokkal. Mialatt figyeltem őket, percek alatt négyet is láttam cikázni a hidegágy üvegtáblái mögött cseperedő árvácskák körül. De hiszen nincs is ebben semmi meglepő, a láthatatlan világban is léteznek az életközösségek, és ahol virágok vannak, ott egyforma eséllyel találhatók tündérek és pillangók is.

És most elérkeztünk a legelterjedtebb – sok tekintetben az igazi, a legtöbbek által ismert – kerti-tündér fajta tárgyalásához. Ez az a fajta, amire a legtöbben gondolnak, ha azt a szót hallják, hogy tündér. Közülük egyet írtam le mint „átlagos tündért” a 3. fejezetben. Ebből a fajtából akad néhány nagy növésű, 65-75 cm magas példány is, és sok tekintetben meghökkentően emberi külsővel bírnak. Van orruk, két szemük, szájuk, sőt még füleik és gyapjas, hajszerű valamijük is, ami általában sötétbarna színű, mint a fák kérge. Arcuk a legtöbb tündéréhez hasonlóan nem az emberi arc arányait mutatja, mert szemük és orruk nagyobb, emiatt arckifejezésük meglepetést, kíváncsiságot tükröz. Ami igaz is, hiszen a tündérek mértéktelenül kíváncsiak. Első pillantásra a szemhéj és szempillák teljes hiánya is furcsa látvány. Arcuk aranybarna, testük természetes (azaz jelmez nélküli) színe pedig smaragdzöld, olyasmi, mint a tavasszal néha látható fényes, zöld hátú bogaraké. Kezük és lábfejük hasonló a miénkhez, bár az utóbbi egy kissé erősebben háromszög alakú. Összességében igazán kellemes benyomást keltenek a szemlélőben. Éppen a liliomok között játszadoztak, amikor megfigyeltem őket. Magas fokú értelmi képességeik okán a kertben ők mintegy felvigyázói szerepet is betöltenek az alacsonyabban fejlett tündérek felett.

A kertben levő tavacska egy fura szerzettnek ad otthont, amit – jobb kifejezés híján – „csermely tündérnek” fogok nevezni. Ezt a tavacskát ugyanis több kis csermely táplálja, és ott, ahol ezek a felszínre érnek, különös, hosszúkás testű teremtmények láthatók, külsejük leginkább medúzához hasonlítható. A legjobban körvonalazható testrészük a kékes fej, határozatlan arcvonásokkal, ami egy alig-nyakon át kapcsolódik a szintén kékes színű testhez. Ez azután egyre határozatlanabb körvonalak mentén indaszerű részekre bomlik, amik elég mélyen a föld felszíne alá hatolnak. Úgy tűnik, életerejüket a földből nyerik, bár az is bizonyos, hogy forrásuk vizével is szoros kapcsolatban állnak. E fura kis csermely tündérek közvetlenül a forrásuk felett lebegnek, fejük épp hogy kiemelkedik a vízből, és lassan váltakozva hol alábuknak, hol felmerülnek.

Egy kisebb üvegházban találkoztam a már leírt pillangószerű tündérek egy új változatával, amelyek 3-5 cm-rel hosszabbak voltak, arcvonásaik emberibbek, de egyéb tulajdonságaikban ugyanolyanok voltak, mint amazok. Úgy tűnik, hogy ezek az igazán kecses, kifinomult lények itteni működésük tapasztalatai miatt kifejezetten az emberek üvegházi tevékenységének segítésére szakosodtak.

A kertek életének további fontos szereplői a fák. A vizsgált kert közepén egyedül állt egy gyönyörű, nagy, magányos hickori-dió fa. Egy fa összes élő sejtjében levő életerő együttesen építi fel azt a lényt, amit a „fa szellemének” nevezünk. Ebből következően úgy is tekinthetjük, hogy ennek a lénynek a fa a fizikai teste, ő maga pedig elválaszthatatlan része annak, és nem is szakadhat ki belőle vagy távolodhat el attól, ellentétben más tündérekkel, akik szabadon mozoghatnak a növények között. Tulajdonképpen nem is létezik fa szellem nélkül, ám ez nem mindig látható, csak akkor, ha a ő maga is úgy kívánja. Időnként viszont a fa tudata képes magát kivetíteni a fán kívülre, és az így felépített jelenség is többnyire emberhez hasonló formájú, leginkább olyan, mint egy nagyon megnyúlt és karcsú, embermagasságú árnyék. Néhányan e fa szellemek közül felettébb markáns egyéniséggel bírnak, de a legtöbbjük jellegtelen példány. Az előbb említett hickori-dió fa igazán bűbájos figura volt, és mikor formát öltött magára, az olyan volt, mint egy jól megtermett amerikai indián, barna, fakéregszerű bőrrel, fitos orral, határozatlan kinézetű hajjal és két fekete pöttyel a szemek helyén. Túlzás lenne szépnek mondani, de nagyon kedves, sugárzóan jó kedélyű és barátságos lény volt. Olyan benyomást tett rám, mint valami vidám, bölcs, kissé hóbortos öregúr.

Hajnaltájt nagy a sürgés-forgás a kertben, mert ekkor különösen fontos áldás árad ki a világra - ez az életenergia ébredésének ideje. Ilyenkor a tündéreknek nagyon sok dolguk van ennek fogadásával és szétosztásával. Ez egyben a napi tevékenységük kezdete is, mert hajnalban térnek vissza a játéktól a munkához. Úgy tekintenek a Napra, mint egy hatalmas életadó gömbre, minden élet forrására, mivel életerejüket elsősorban a nap sugaraiból nyerik. Úgy fest, mintha magukba nyelnék a napsugarakat, ami az ő esetükben az evéshez leginkább hasonló dolognak tekinthető. A saját testük fenntartásán túl pedig ezzel az energiával segítik a növények fejlődését is.

A tündérek sajátos viszonyt tartanak fenn a fákkal, akikre, mint szilárd, a sűrű anyagi világban polgárjogot nyert társ-lényekre tekintenek, még akkor is, ha azok nem érik el az ő fejlettségi szintjüket. Kedvelik őket, mint tiszteletreméltó, érdemes és jóravaló társakat, de magasan felettük állónak érzik magukat, főleg, mert azok nem képesek a helyüket változtatni.

A tündér népség nagy kedvelője az állatvilágnak is. Abban a kertben, ahonnan példáimat merítem, élt néhány fütyülő réce, vadkacsa és hattyú, és a tündérek hajnalonta gyakran összegyűltek a kert feletti meredélyen, hogy gyönyörködve figyeljék odafentről a kacsák bolondozását. Valahogyan szoros kapcsolat alakult ki e madarak és a tündérek között, akik zavartalanul mozognak közöttük, úgy viszonyulva hozzájuk, mint mi a kutyákhoz, bár fejlettségben magukhoz közelebb érzik őket, mint mi a kutyákat. Tőlük telhetően mindig segítik ezeket a madarakat, és a madarak reagálnak is erre, mert mint sok más állat, ők is látják a tündéreket.

A házőrző kutya, egy nagy Airdel terrier a kertben szokott heverészni, félálomban halovány, főleg holmi csontokról és gödörkaparásokról szóló kellemes érzeteket „eregetve”. E kellemes érzeteket bizonytalan rózsaszínű, helyenként (az izgalom jeleként) vörössel színezett felhők jelezték. Ezeket pedig időnként zöld foltok (féltékenység a ház macskájára) és az odaadás kék felvillanásai (gazdáira emlékezés) tarkították. Némelyik az ő hangulatai közül fel szokta kelteni a faun-szerű tündérek figyelmét. Általában ezek nem nagyon érdeklődnek iránta, ám abban biztos vagyok, hogy a kutya látja némelyiküket (ha ugyan nem mindegyiket), és környezete természetes részének tekinti őket. Ha viszont játszadozásában túl féktelenné, zajossá, vagy bolondossá válik, a tündérek elhúzódnak a közeléből. Valószínű, hogy ha a kutya látja is őket, számára a tündérek nagyon határozatlan, távoli valaminek látszanak. A tündérek magas fokú együttérzésre képesek egy állattal, ha az megszokott létállapotától eltérően túláradó örömet vagy szomorúságot tapasztal – különösen az élet, a létezés ténye fölötti örömre igaz ez, mert ez a tündérlét alapérzése is. Nagy érdeklődéssel figyelik azt is, mikor a kerti tónál fészkelő vadkacsák fiókái a tojásból kikelve megjelennek a vízen. Az ilyen események mindig odavonzzák figyelmüket, jobban, mint az állatok mindennapi élete. Más szóval mindenre odafigyelnek, ami a természet teremtő erejének valamilyen megnyilvánulása, hisz annak ők maguk is tevékeny résztvevői. Ebből következik, hogy a kerti tündérek élete jelentősen eltér a tavasz időszakában attól, amit a többi évszak követel meg tőlük.

A tündérek érdeklődnek az emberek iránt. Példa kertünk gazdájára is mint felsőbbrendű lényre tekintenek, miközben megfigyelik, amint eteti a kacsákat. Sok tekintetben viszont inkább csak elviselik őket, tudván, hogy egészen mások, mint a tündérek. Mégis, érdeklődnek, megpróbálják megfigyelni és megérteni az embereket. Példa kertünkben az ott lakó család ismeri létezésüket, és szolgálataikat barátságos érzésekkel viszonozzák, de persze elég ritkán fordul elő, hogy az emberek egyáltalán bármit is tudjanak a tündérekről. Itt azonban a bokrok közül való rövid kukucskálódás után a tündérek visszatérnek megszokott dolgukhoz, és a jelenlétünket, mint megszokott dolgot fogadják. Csak a kisgyermekre figyeltek oda jobban, mert egy ilyen apróságot magukhoz sokkal inkább hasonlónak tekintenek, mint a felnőtteket. Egy gyermek mindig ösztönös és természetes viselkedést mutat, és mivel a tündér kedveli az ilyen megnyilvánulásokat, ezért a kicsire is szeretettel tekintettek.

Ahogy említettem, a tündérek hajnalban kezdenek tevékenykedni. Azzal kezdik a napot, hogy összegyűlnek egy barátságos „munkaértekezletre”, ahol kiárasztják örömüket a környező világra, mert annyira boldogok, és minden annyira gyönyörűnek tűnik számukra. Örömük forrása az érzés, amelyet a növények sugároznak szét, mikor harmatcseppek képződnek leveleiken, vagy ami minden egyes fűszálból és virágból árad a hajnal közeledtével. Az összes tündér ott lebeg az általa gondozott növények körül, megpróbálva kitalálni mindről, vajon mire lenne szükségük, és hogyan segíthetné a legjobban őket – olyan ez mint amikor egy orvos minden nap körbejárja, megvizsgálja betegeit. Ám ez minden ünnepélyességet, fennhéjázást nélkülöz. Ha jól mennek a dolgok, a tündérek ide-oda ugrándoznak a virágok között, így is kifejezve megelégedettségüket. Érzelmeik aktivitásban fejeződnek ki, és eközben gyakran elidőznek egy-egy kedvenc virágnál becézgetve, szeretgetve azt, mintha a gyermekük lenne. A látvány igazán megkapó. Persze nem dolgoznak egész nap, gyakran tartanak szüneteket. Ha kedvük úgy hozza, munkájukat félbehagyva összegyűlnek, és együtt örülnek az életnek, mindig ide-oda járkálva, ugrándozva közben. Délidőben is legtöbbször elvonulnak, eltűnnek szem elől, de az este az igazi szórakozás, pihenés ideje. Ilyenkor mindig összejönnek és kezdődik a mulatság. Néha máskor is elpihennek valamelyik kedvenc viráguk közelében, de ez nem alvás, csak pihenő.

Azt hiszem, ezzel be is fejezhetem az átlagos kertekben élő tündérek világának leírását. Igaz, a pompázatosabb kertekben, vagy növénynemesítő kutatóintézetek kertjeiben az itt leírtaknál sokkal változatosabb a kép. Mégis remélem, hogy az elmondottak segítenek megérteni az olvasónak, hogy egy kert belső szemünkkel is látva olyan kifinomult, mesésen elragadó hely, mely messze meghaladja a szemünkkel látható növényi és madárvilág által nyújtott szépséget. Mert mi versenyezhet ezek közül azzal a mesevilággal, amit a gyertya-tündérek könnyedén tovalengedező csoportjai, a szikrázó színpompájukban nyugtalanul, kecsesen csapongó pillangó tündérek, vagy a boldog, csintalan csoportokban tevékenykedő közönséges kerti tündérek látványa szolgáltat? Igazán elmondhatjuk, hogy egy kerten a tündérek jelentik a tökéletesség koronáját, mivel az ő tevékenységük hatására válik az pihenésre és feltöltődésre alkalmas hellyé. A tündérek örömmel működnek együtt velünk abban, hogy a kertből olyan helyet varázsoljunk, ami szépség és öröm forrása mindkét faj számára. Bárcsak több ember megértené, hogy mennyire készségesek segítők lennének ebben a tündérek! Számos kert valószínűleg egy darabka földi mennyországgá változhatna számunkra – még inkább, mint amennyire az már most is.