Előszó

Amikor 1988-ban először találkoztam Barbara Marciniakkal, mindketten éppen életünk izgalmas, új szakaszának a kezdetén álltunk: én akkor költöztem Michiganbe, hogy Barrie és Susie Konicov kiadókkal létrehozzak egy új magazint Connecting Link címmel, Barbara életében pedig akkor kezdődtek a plejád közvetítések. Sokféle munkával, utazással, kutatással, a tudatkiterjesztés irodalmának tanulmányozásával töltött évek után elkezdtünk foglalkozni azzal, hogy kik vagyunk, miben hiszünk, és mindez nagyon kíváncsivá tett bennünket.

A következő két évben Barbara és én számos előadást látogattunk meg, eljátszadoztunk a plejádok tanításaival, és az egészet nagyon élveztük. Felvetődött a gondolat, hogy írjunk egy könyvet a plejádokról, de valójában nem igazán szorgalmaztuk; a könyv majd elkészül, ha eljön az ideje.

Elérkezett 1990, a „névtelen évtized" kezdete. A Connecting Link már népszerűvé vált, Barbarának pedig csaknem háromszáz szalagja volt már a plejádokkal folytatott beszélgetésekről. Úgy éreztem, ideje visszatérnem New Yorkba, ahol tovább írhatom a magazint a számítógépemen, és egyéb munkákat is végezhetnék. Azt is éreztem, hogy eljött az idő a könyv megírására.

Amikor a könyvre gondoltam, azt képzeltem, hogy a plejádok diktálni fognak nekem, én meg csak leírom az anyagot a szalagokról, megszerkesztem, és készen is van. Nem is kell nagy erőfeszítés hozzá, és a magazinra fordítandó időmből sem vesz el sokat. Ezért aztán májusban, amikor Barbarával leültünk, hogy elkezdjük a „könyvközvetítést", mélységes megdöbbenéssel hallottam a plejádok elképzelését a könyv megírásáról.

Biztosítottak afelől, hogy nem fogják nekem lediktálni a könyvet, azt a saját munkámmal kell megalkotnom. Ez nyugtalanná tett. Azt mondták: - Ha mi csak úgy neked adnánk ezt a könyvet, az olyan lenne, mintha az alkalmazottunk lennél. Milyen erőfeszítést kellene akkor tenned ? Mi lenne abban a te munkád ? Valaminek születnie kell a saját bensődből, kell teremtened valamit, ami az alkotóképesség teljesen új kihasználási módja.

Hűha ! - Oké, de hogyan vigyem hát véghez ezt a csodálatos folyamatot ? - kérdeztem. - Hol kezdjem ?

Azt válaszolták: - Darabokból fogod összerakni, és csakis a saját ösztönös megérzéseidre támaszkodva. Egyáltalán nem a logikus elme terméke lesz. Ha a megérzéseidre támaszkodsz, azok vezetnek majd. Megmérettetsz, hogy képes vagy-e a feladatot elvégezni és véghezvinni, logikus elmédtől függetlenül tudva, hogy melyek a következő lépések. Óriási feladat lesz ez számodra. A tudatosság sokkal magasabb szintjére emel majd, a rend és a bizalom magasabb szintű területére. Amikor elkészül a könyv és nagyon jól sikerül, azt fogod mondani, nem tudod, hogyan csináltad, elképzelésed sincs róla ! A történet megmutatja majd, hogy ha megtisztítod az embert a személyes információitól, kozmikus lénnyé tud válni. A folyamat, amelyen a következő pár hónapban keresztülmész, nagyon intenzív lesz a számodra. Az írás lesz a beavatásod folyamata. A következő hat hónapban el kell sajátítanod bizonyos ismereteket, s ez is a folyamat része lesz. 

Azt mondták, hallgassam meg a szalagokat, és csak azokat a részeket írjam le, amelyekről érzem, hogy bekerülnek a könyvbe. Barbara testvére, Karen ösztönösen tudni fogja, hogy mely szalagokon vannak jó információk, és azokat elküldi nekem. Barátom, Marsha is ösztönösen fogja tudni, hogy mely szalagok anyagát kell a könyvbe bevenni. Aztán már csak rajtam múlik, hogy kiválasszam a felhasználandó részeket. Azt tanácsolták, hogy ne gondolkodjak a sorrendiségen, ne törődjek azzal, hogyan illeszkednek majd egymáshoz a különböző részek. Minden oldalon használhatok egy-öt szavas kódokat, vagy valamilyen színt az információ meghatározására, de ez minden.

Kezdtem érteni az elgondolást. Logikus elmémben viszont felvetődött még egy kérdés. Megkérdeztem a plejádokat: - Próbáljunk meg kiadót találni, mielőtt a könyv elkészül, vagy legalább jelentsük be, hogy könyvet írunk ?

A plejádok azt felelték: - Képzeletben igen, küldd szét a bejelentést, hogy könyv írásába kezdtél. Az első alkalommal, amikor leülsz írni, pakolj el mindent az asztalodról, ne legyen körülötted limlom meg rendetlenség. Teremts egy tiszta helyet, ahová kirakod a kristályaidat, amelyek segítenek. Aztán elmondhatsz egy imát a szándékodról, valami ilyesmit: „Ezennel bejelentem, hogy könyvet kezdek írni, és elküldöm mindenkihez ezt a bejelentést, aki kiadó, és mindenkihez, aki hozzá tud járulni ahhoz, hogy ezek az információk kiadásra kerüljenek mindazok számára, akiket a legjobban szolgálnak. Az a szándékom, hogy megtaláljon ennek a könyvnek a kiadója, küldjék hozzám, és ígérem, hogy készen állok majd a felismerésére. Tudom, hogy ez ügyben szinte semmit nem kell tennem. Ez nem az én feladatom. Tudom, hogy szét kell sugároznom a bejelentést, mintha egy gyermek születésének hírét küldeném szét, és megkapom rá a választ. Ebben hiszek." Ennyi. A válasz meg fog érkezni hozzád. Ne feledd, hogy a folyamat, amelyen keresztülmész, nagyon is része a történetnek, hiszen valamit fel fogsz fedezni magadból, és akkor a történet az általad meghatározott feltételek szerint ölt formát. Meg fogod érteni, miről szól a könyv. Tapasztalatokat szerzel, miközben mások előtt ösvényt vágsz a realitás felé azáltal, hogy a saját realitásoddal bűvészkedve engeded, hogy különféle mondatok, összefüggések átáramoljanak rajtad, majd végül új rendszerbe szerveződjenek. Aki ebben nem hisz, annak ez nagyon nehéz. A hit az egyetlen kulcs. Nincs semmi más, amibe kapaszkodhatsz ebben a folyamatban. Az egész az elkötelezettségről szól, és meg fogod tanulni, hogy felvállalhatod önmagad, hogy soha nem leszel megszorulva, mindig megkapod, ami kell, és soha nem szenvedsz szükséget. Mindig minden a szándékaid szerint fog alakulni. A te szereped ebben az egészben annyi, hogy szánd rá magad arra, amit akarsz, és egyszerűen engedj szabad folyást az információknak. A könyv megteremti a saját rendszerét, miközben lassacskán megismered magadat, és bizonyos információkat kódolsz. Döbbenetes élményekben lesz részed.

Ahogy most olvasom a szavakat, melyeket akkor mondtak nekem, teljesen más képet alkotok az egészről, mint akkor. Most jövök csak rá, hányszor mondták, hogy a könyv megírása beavatás lesz a számomra, hogy meg leszek méretve, és hogy az embereknek meg kell tisztítaniuk saját személyes információjukat a kozmikus gondolkodás eléréséhez. Most már tudom, mit jelentenek ezek a szavak; akkor sejtelmem sem volt róla.

Egyre több személyes problémám került felszínre. Nem bíztam magamban, nem szerettem magamat, és igazából nem is tudtam, ki vagyok valójában. Nem tudtam különbséget tenni az igazi énem és a külvilágnak mutatott szerepénem között. Belekezdtem egy sorozat gyökerekig hatoló test-szellem gyakorlatba, ami csak még több dolgot hozott elő - elfojtott gyermekkori emlékeket, a testemben felhalmozódott traumát és fájdalmat. Egy roncs voltam. Nem voltam olyan formában, hogy dolgozhassak a könyvön, hiszen még a magazint is alig tudtam kéthavonta megjelentetni.

Októberben Egyiptomba mentem a plejádokkal. Tudtam, hogy ez az út nagyon jelentős fordulópont lesz az életemben. Azt hittem, olyan lendülethez juttat, hogy munkához láthatok, és csak úgy kiírom magamból a könyvet. Csodálatos utazás volt, mély benyomást tett rám, és teljesen kikészültem. Mintha felrobbant volna bennem minden. Olyan dolgok ébredtek fel bennem, amelyekről nem is tudtam, hogy ott vannak, és a többségük sötét volt és taszító. Mikor visszaértem New Yorkba, végképp nem voltam képes elkezdeni a könyvet, és valójában nem is hittem, hogy valaha is képes leszek rá. Egy dolgot tudtam csak akkor, azt, hogy el kell hagynom New Yorkot. Nem tudtam összpontosítani, vagy tisztán látni a dolgokat. Úgy éreztem, mindenhonnan energia záporozik rám. Az utcán meztelennek és védtelennek éreztem magam, és már képtelen voltam rá, hogy lemenjek a metróba. Ideje volt elköltözni.

Még az év decemberében Észak-Karolinába költöztem. Ha egy ötlet jó, akkor nagyszerűen működik. Libby, egy barátom, akivel Egyiptomban találkoztam, Raleigh-tól délre, zöldövezetben lakott, és tudtam, hogy én is ott akarok lakni. Megpróbáltam szerezni ott egy házat, mielőtt odaköltöztem volna. Elképzeltem, milyen lesz a ház, elképzeltem a telket, és Libby megígérte, hogy nyitott szemmel és füllel fog járni. Költözésem előtt körülbelül egy héttel a mostani háziuram bement Libby üzletébe, és elpanaszolta, hogy lakója minden előzetes bejelentés nélkül elköltözik. Libby azt mondta: - Azért, mert az Tera háza.

A következő héten minden holmimmal az autómban otthagytam New Yorkot, és odaköltöztem. A ház pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltem - tágas, sok-sok fénynyel, százhetvenöt négyszögöles telekkel. Tökéletes volt ! Gyógyulni kezdtem abban a percben, hogy odaköltöztem. Csak feküdtem a földön, vagy nekitámasztottam a hátamat egy fának, és engedtem, hogy a természet meggyógyítson. Gyógyulni - ez volt minden, amire összpontosítottam.

Amikor januárban Michiganbe mentem a Connecting Link huszadik kiadásának szedésére, rájöttem, hogy végeztem a magazinnal. Sokat fejlődtem, amíg dolgoztam rajta, de éreztem, hogy ideje továbblépni valami más felé - hogy mi az a valami más, azt nem tudtam, de ha efféle megérzéseim vannak, követnem kell őket.

Hazaérkezvén néhány napon keresztül azt kérdezgettem magamtól, vajon normális vagyok-e, hogy otthagytam egy munkát, akkor, amikor fogalmam sincs róla, hol találok másikat. Aztán rájöttem, hogy tökéletesen jó ez így. Nincs munkám - ideje hát megírni a könyvet. Elkezdtem hallgatni a szalagokat, és apró részleteket, részeket leírtam belőlük. A munka simán ment és könnyen, a dolgok csak úgy jöttek, maguktól. Nem foglalkoztam a sorrenddel, és nem is próbáltam kialakítani. Csak hagytam, hogy a dolgok átáramoljanak rajtam.

Eközben a plejádok több nappali foglalkozást tartottak néhány embernek azért, hogy kizökkentsenek bennünket saját problémáinkból. Az óráknak „A tudatosság kioltó kódjai" címet adták, és pontosan erről is szóltak. Sokkal mélyebben kezdtem el foglalkozni olyan kérdésekkel, amelyekről New Yorkban azt hittem, hogy már végeztem velük. A foglalkozások minden résztvevője rengeteg érzelmi csomót bogozott ki, és nagyon szoros kapcsolat alakult ki köztünk. A foglalkozássorozat végén újjászülettünk. Ez volt életem egyik legmegrázóbb élménye.

Tartottunk egy újabb „olvasópróbát" a plejádokkal. Ekkor a Hajnalhozókról beszéltek, akik lehetővé tették a tudatosság kozmikus fejlődését azáltal, hogy először a saját testükben rögzítették a frekvenciát. Hirtelen tört rám a felismerés: 1990-ben, amikor először került szóba a könyv, azért voltam képtelen megírni, mert még nem tudtam fogni a frekvenciát. Nem tisztultam még ki eléggé a feladathoz. Megkérdeztem a plejádokat erről.

- Nem bíztál magadban, Tera. Azt mondtad mindenkinek, hogy igen, de igazából nem szeretted saját magadat. Összehasonlítgattad magad másokkal, nem voltál őszinte, amikor arról beszéltél, hogy mi folyik körülötted, és a közeli ismerőseid ezt tükrözték vissza. Mélyebbre kellett jutnod, és mélyebbre kellett hatolnod a rétegek alá, hiszen az ön-gyűlölet számos rétege halmozódott fel mindenkiben. Fel kellett fedezned néhány magatartásformát, amelyek nem működtek, és ennek okát is. Ez a felfedezés tett a Frekvencia Őrzőjévé. Ezért kaptad meg a könyvet úgy, ahogyan - mert egy nagy áttörésre volt szükséged a tudatosság terén. A velünk való közvetlen kapcsolatteremtés folyamata alatt elolvastál és feldolgoztál rengeteg anyagot, amire igazán nem is volt szükséged. Kívülállóként újra és újra meghallgattad mindazt, amit közvetlenül magadra kellett vonatkoztatnod ahhoz, hogy ne maradj le. És megcsináltad.

Aztán azt mondták, hogy elég anyagot írtam már le, és a könyv készen áll arra, hogy összeállítsam. Fogalmam sem volt arról, hogyan csináljam. Olvassam végig mindazt, amit leírtam, és találjam ki, miként illeszkednek össze ? Voltak oldalak, amelyeken csak pár mondat állt, több oldalon pedig folytatólagos, hosszú-hosszú irományok. Hogyan rakjam mindezt össze valamilyen rendszerbe ?

 A plejádok azt mondták, hogy minden este, mielőtt elalszom, egy percig gondoljak rájuk, és képzeljem el a Hajnalhozók borítóját. Játszadozzak ezekkel a gondolatokkal, és minden éjjel kedvem szerint változtassak az illusztráción. Csak nézzem a borítót, aztán nyissam ki a könyvet, és kezdjem el olvasni az oldalakat, míg el nem alszom. Almomban meg fogom találni az információt, amelyre szükségem van. Azt mondták, úgy kell életre hívnom a könyvet, hogy közben olvasom a jövőben már létező könyvet. Közölték, hogy nem lesz ezzel semmi dolgom - mindent ők fognak csinálni. Végül is, miért ne ? 

Az első héten nem ment valami jól. Elalvás előtt vizualizáltam, de amikor felébredtem, pánik fogott el az oldalak láttán, és gondolkodó elmém kétségbeesetten igyekezett valamiféle sorrendbe helyezve olvasni őket. Teljesen reménytelen volt. Végül aztán egy délután, miközben az irodám padlóján ültem papírokkal körülvéve, a sírás küszöbén, így szóltam: - Hé, plejádok ! Azt mondtátok, elvégzitek ezt a munkát ! Én feladom. Tessék, csináljátok !

Elkezdtem felszedegetni a lapokat, egyenként, mintha csak össze akarnám őket rakni, hogy elpakoljam. De egy lapot balról szedtem fel, egy másikat jobbról, aztán talán a hátam mögül, majd megint valahonnan balról. Nem volt benne semmi összhang vagy ésszerűség - semmi rendszer. Nem is gondolkodtam rajta, csak szedegettem a lapokat. Amikor vagy harmincoldalnyit felszedtem, hirtelen megálltam és ránéztem a kezemben tartott kötegre. A hideg futkosott rajtam, miközben azt mondtam magamban: - Istenem, azt hiszem, ez az első fejezet. - Az íróasztalomhoz mentem, leültem és elkezdtem olvasni a lapokat. Úgy illeszkedtek egymáshoz, mint egy kirakós játék darabjai. Meg voltam döbbenve ! Hiszek az efféle dolgokban, de amikor valóban ilyesmi történik, az egészen elképesztő.

A könyv többi része minden erőfeszítés nélkül kezdett „magától összeállni", hogy a plejádok kedvenc kifejezésével éljek.

Egy következő „olvasópróbán" elmondtam a plejádok-nak, mennyire meg voltam elégedve ezzel az új eljárással, és micsoda mulatság volt. Azt mondták: - Mostantól fogva utasításokat kapsz arra nézve, hogyan csinálj dolgokat. Minél többször mondod azt, hogy lemondasz az irányításról, annál több energia áramlik beléd. Ahogy fokozatosan elhagyod a saját módszeredet, úgy válik az egész folyamat egyre könnyebbé. Csak akarnod kell. Minél erősebb benned az akarat, annál könnyebb minden. Később, amikor elkészül a könyv, és sokan kérdezik majd, hogyan csináltad, azt akarjuk, mondd el, hogy ezt a módszert használtad. Azt akarjuk, hogy igazold a tanításainkat, hogy képes voltál megérteni bennünket azáltal, hogy hittél abban, amit mondtunk. Ne feledd, milyen sokáig tartott, mire megértetted az eljárást. Mi nem oktatunk téged - csak vezetünk ebben a folyamatban, visszahúzunk, újra és újra megmutatva a dolgokat, hogy megérthesd, hol van a műveletben az energia. Tiszta szándék vezérli az egészet - kezdetben csak úgy csinálsz, mintha vennéd a jeleket, és aztán egyszerűen folyamatosan fogadod a dolgokat. 

A könyv további része szinte magától összeállt, és a plejádok, szavukat állva, találtak egy kiadót anélkül, hogy Barbara vagy én bármit is tettünk volna ennek érdekében. Összehoztak bennünket Barbara Hand Clow-val - ki más értene jobban ahhoz, miként kell valamit nyilvánosságra hozni ? Az ő kitűnő irányítása alatt átírtam és csiszolgattam a könyvet, de végül igazán csodálatos alkotás lett.

A plejádoknak igazuk volt. Amikor ránézek erre a könyvre, nem tudom, miként jött létre. Én nem szerkesztettem meg, nem terveztem, nem volt az egészről kialakított elképzelésem, és semmiféle sorrendet nem dolgoztam ki. Csak annyit tettem, hogy hittem bennük, és hagytam, hogy általam alkossanak. Csodálatos élmény volt, olyasmi, ami megváltoztatta az életemet.

Megtanultam, hogyan dolgozzak együtt olyanokkal, akik fizikai valóságukban nem léteznek, és soha többé nem kezdek neki semmilyen munkának egyedül. Most éppen egy forgatókönyvet írok. A folyamatba bevontam egy plejád szakértői csoportot, hogy velem együtt írják, egy másikat pedig azért, hogy oldják meg a terjesztést. Szenzációs, ahogy az egész alakul. Valóban erőfeszítés nélkül működik.

A plejádok megköszönték, hogy velük dolgoztam, hogy hittem bennük. Elmondták, hogy viszonozni akarják ezt valamivel, meg akarnak jutalmazni, sok-sok szellemi fizetséggel. (A szellemi fizetség nem olyasmi, mint a normális fizetés, amely dollárokból és centekből áll.) Sok mindent kaptam tőlünk ajándékba. A legjelentősebb ajándék, amit e könyv írásakor kaptam, az én magam vagyok. Most már bízom magamban, szeretem magamat, képes vagyok saját magamra támaszkodni, és megnyitottam a szívemet. Ezzel az új önszeretettel rengeteg barátot vonzottam magamhoz, akik a családommá váltak. Az igazi családommal is rendbe hoztam a kapcsolatomat, és egy hatalmas meglepetés is ért: huszonnégy évvel ezelőtt örökbe adtam a lányomat, aki most megtalált. Csak kétórányira lakik tőlem, és igazi meleg, szoros kapcsolat kezd kialakulni közöttünk. Hálás vagyok, hogy visszatért az életembe.

A bizalom volt a másik értékes ajándék. Eveken keresztül azt állítottam, hogy író vagyok. Írtam is sok éven át. De nem sokkal ezelőtt egy reggel, amikor felébredtem és elolvastam az éjszaka írt forgatókönyvemet, hirtelen rám tört a felismerés - író vagyok ! Nem az, hogy író leszek - író vagyok !

Felbecsülhetetlen értékű ajándék az is, hogy megtanultam, miként kommunikáljak testetlen lényekkel, ami számtalan új területet nyitott meg számomra. Most kezdek kapcsolatot teremteni az állatokkal - házi- és vadállatokkal egyaránt. Csodálatos élmény. Egyre inkább érzem, hogy olyan kommunikációs csatornák nyílnak meg előttem, amelyek létezéséről eddig nem is tudtam. Határtalanok.

Kaptam sok egyéb ajándékot is. A plejádok azt mondták, hogy a könyv megírása életem legnagyobb tanítása lesz. így is történt. Örülök, hogy rávettem magam a megírására, és köszönök minden szeretetet és támogatást, amelyet ez idő alatt a barátaimból álló családomtól kaptam.

És igazán hálás vagyok a plejádoknak szeretetükért, barátságukért, bátorításukért, támogatásukért, de leginkább azért, hogy rávettek, vegyem kezembe a saját fejlődésemet.

* Tera Thomas korábban a Connecting Link folyóirat szerkesztője volt, most szabadúszó író.