Hermész látomása

Egy napon, mikor a dolgok eredete fölött gondolkodott, álomba merült Hermész. Ólmos nehézség uralkodott el a testén, de amily mértékben ez megmerevedett, oly mértékben emelkedett szelleme a magasságokba. Akkor úgy tűnt neki, mintha egy végtelen, határozottan forma nélküli lény nevén szólítaná.
– Ki vagy? – kérdezte riadtan Hermész.
– Ozirisz vagyok, a korlátlan bölcsesség, és minden dolgot feltárhatok előtted. Mit kívánsz?
– Szemlélni a lények eredetét, ó, isteni Ozirisz, és megismerni Istent.
– Adassék hát meg neked!
Hermész nyomban úgy érezte, hogy ragyogó fény árasztja el. Átlátszó hullámaiban az összes lények elragadó formái vonultak el előtte. De hirtelen kígyózó formában ijesztő sötétség ereszkedett reá. Füsttel és zűrzavaros morajjal telt, nyirkos káoszba merült Hermész. S ekkor hang szállt fel a mélységből. A világosság sikolya volt. Legott légies tűz tört fel a nyirkos mélységből, és elérte az éteri magasságokat. Hermész vele emelkedett, és nemsokára az űrben találta magát. A mélység káosza kibogozódott. Csillagok kórusa áradt szét feje fölött, s a világosság hangja betöltötte a mindenséget.
– Megértetted-e, amit láttál? – kérdezte Ozirisz az álmában lebilincselt, ég és föld között lebegő Hermészt. – Nem – felelte Hermész.
– Értsd meg tehát! Épp az imént láttad, ami az egész örökkévalóságban történik. A fény, amit először láttál, az isteni bölcsesség, ami lehetőségében minden dolgot magában tartalmaz, és minden lény ősképét hordozza. A sötétség, amelybe később elmerültél, az anyagvilág, hol a föld emberei élnek. A tűz, melyet a mélyből láttál felszállni, az isteni Ige. Isten az Atya, az Ige a Fiú, az ő egységük az Élet.
– Mily csodálatos érzékek nyílnak meg bennem! – mondta Hermész. Már nem a test szemeivel látok, hanem a szellem látásával. Hogy történik ez?
– Gyermekem, ez azért van, mert benned az Ige – felelte Ozirisz. Ami benned lát, hall, cselekszik, az maga az Ige, a szent tűz, a teremtő Hang.
– Ha ez így van – szólt Hermész, engedd látnom a világok életét, a lelkek útját, hogy honnan jön az ember, és hová megy.
– Legyen kívánságod szerint!
Ismét kőnél nehezebbé vált Hermész, és mint meteor hullott a téren át. Végül egy hegy csúcsán találta magát. Éjszaka volt, a föld sötét és kopár, úgy érezte tagjai súlyosak, mintha vasból lennének.
– Nyisd fel szemeidet, és nézzed! – szólt Ozirisz.
Ekkor csodálatos színjátékot pillantott meg Hermész. A végtelen tér, a csillagos ég hét fénylő szférával ölelte körül. Egyetlen tekintettel fogta át Hermész a feje fölött emelkedő hét áttetsző, koncentrikus glóbuszhoz hasonló hét eget, melynek sziderikus középpontját ő foglalta el. Az utolsót a tejút övezte. Mindegyik szférában görgött egy bolygó, melyet különböző fényű, jegyű és formájú géniusz kísért. Mialatt Hermész szinte elkápráztatva szemlélte kibomló virágzásukat, felséges mozdulatukat, így szólt hozzá a Hang.
– Nézd, halld és értsd! Minden élet hét szféráját látod. Ezeken át megy végbe a lelkek bukása és felemelkedése. A hét géniusz a világosság szavának hét sugara. Mindegyik a Szellem egy-egy szférája, a lelkek életének egy-egy szakasza fölött uralkodik. Hozzád legközelebb a Hold géniusza áll nyugtalanító mosolyával, ezüstsarlóval koronázva. ő uralkodik születés és halál fölött. ő szabadítja ki testükből a lelkeket, és vonja sugarába őket. Fölötte a sápadt Merkúr mutatja az utat, az alá- és felszálló lelkeknek a tudományt tartalmazó kaduceusával. Még feljebb, a ragyogó Vénusz tartja a szeretet tükrét, melyben a lelkek hol elfeledik, hol újra felismerik önmagukat. Fölötte a Nap géniusza tartja az örök szépség győzedelmes fáklyáját. Még magasabban Mars forgatja az igazság kardját. Az ég kék szférájában trónolva Jupiter tartja az isteni tudás, a legfelsőbb hatalom jogarát. A világ határán, az állatöv jegyei alatt Szaturnusz hordozza az egyetemes bölcsesség glóbuszát.
– Látom a hét szférát, melyek magukban foglalják a látható és láthatatlan világokat – szólt Hermész. – Látom a világosság szavának, az egyetlen Istennek hét sugarát, mellyel áthatja és uralja azokat. De ó, én tanítóm, mily módon megy végbe az embernek vándorlása mind-e világokon?
– Látod-e a fénylő vetést, a tejút régióiból a hetedi szférába hullani? – kérdezte Ozirisz. – Lelkek csírái ezek. Mint könnyű gőzfelhők, élnek a Szaturnusz légkörében boldogan, gondtalanul, boldogságukról mit sem tudva. De szféráról szférára hullva, egyre sűrűbb burokba öltöznek. Minden testöltésben az őket körülvevő létfeltételeknek megfelelő, újabb testi érzékeket kapnak. Életerejük növekszik, de amilyen mértékben sűrűbb testbe lépnek, oly mértékben veszítik el égi származásuk emlékét. Így megy végbe az isteni Étertől származó lelkek bukása. Egyre jobban az anyag bilincseibe verve, egyre inkább megrészegedve az élettől, mint tűzeső hullanak kéjes remegéssel a Fájdalmak, a Szeretet, a Halál régióin át egészen földi fogságukig, hol te is sóhajtozol, mint a föld tűzközpontjának foglya, hol az isteni élet csak hiú álomnak tűnik számodra.
– Meghalhatnak a lelkek? – kérdezte Hermész.
– Igen, sokan elvesznek a végzetes ellenállásban – felelte Ozirisz hangja. – A lélek az ég leánya, és útja próbatétel. Ha az anyag iránt való féktelen szeretetében elveszti származása emlékét, a benne lévő isteni szikre, amelyik csillagánál fénylőbbé válhatott volna, mint élettelen atom tér vissza az éterrégióba és a lélek eloszlik a nyers elemek forgatagában.
Ozirisz e szavaira Hermész megremegett, mert körben süvöltő forgószél fekete felhővel vette körül. A hét szféra gőzfelhőben eltűnt. Furcsán kiáltozó emberi kísérteteket látott benne, kiket lények és állatok fantomjai, nyögések és kimondhatatlan káromlások között megragadva széjjeltéptek.
– Ez a javíthatatlanul aljas és gonosz lelkeknek a sorsa – mondta Ozirisz. – Kínjaik csak pusztulásukkal érnek véget, ami az öntudat teljes megsemmisülésében áll. De nézd csak, a gőzfelhő oszlik, s a hét szféra újra megjelenik a csillagos ég alatt. Nézd erről az oldalról! Látod ezt a sereg lelket, amint megkísérli felemelkedését a Hold-régióba? Egyeseket, mint madárcsapatot a forgószél, visszalöknek a földre. Mások erős szárnycsapásokkal elérik a magasabb szférát, amelyik a maga forgásába vonzza őket. Ha egyszer odaérnek, elnyerik ismét az isteni dolgok látását. De már nem elégszenek meg azzal, hogy a tudattalan boldogság álmában tükrözzék azokat. A szenvedésben kitisztult öntudat világosságával, a küzdelemben elnyert akarat energiájával itatják át magukat. Fénylőek lesznek, mert magukban hordozzák az istenit, és kisugározzák azt cselekedeteikben. Erősítsd meg tehát lelkedet, ó, Hermész, aggódó szellemed megnyugodhat e lelkek távoli röptét szemlélve, kik a hét szférába emelkednek, és ott, mint szikracsévék, szétszóródnak. Mert követheted őket te is, elég akarni, hogy fölemelkedjünk. Nézd, mint rajzanak és isteni karokat képeznek! Mindegyik a maga választotta géniusz körül helyezkedik el. A legszebbek a Nap-régióban élnek, a leghatalmasabbak a Szaturnuszig emelkednek. Egyesek egészen az Atyához jutnak, maguk is hatalmasak a hatalmasságok között. Mert ott, ahol minden megszűnik, kezdődik minden, ami örökkévaló, és a hét szféra együtt mondja:
"Bölcsesség, Szeretet, Igazság, Szépség, Ragyogás, Tudás, Halhatatlanság."
– Íme, ezt látta az ősi Hermész, és ezt adták át utódai nekünk – szólt a hierophant.
A bölcs szavai olyanok, mint a líra hét hangja, melyek a világegyetem számaival és törvényeivel együtt a teljes zenét tartalmazzák. Hermész látomása hasonlít a csillagos égbolthoz, melynek kimeríthetetlen mélye csillagképekkel van behintve. A gyermek számára csak aranyszögekkel kivert boltozat, a bölcsnek a határtalan tér, hol csodálatos ritmusukkal és ütemükkel világok keringenek. Ez a látomás tartalmazza az örök számokat, a megidéző jeleket és a mágikus kulcsokat. Mennél inkább tanulod megfigyelni és megérteni, annál inkább fogod határait tágulni látni. Mert a fejlődésnek ugyanaz a törvénye uralja az összes világokat.
S a templom prófétája megmagyarázta a szent szöveget. Elmagyarázta, hogy a Világosság Ige tanítása az istenséget statikus állapotában, tökéletes egyensúlyban ábrázolja. Rámutatott hármas természetére, mely egyidejűleg értelem, erő és anyag, szellem, lélek, test, világosság, ige és élet. A lényeg a megnyilvánulás és az állag három meghatározás, melyek kölcsönösen feltételezik egymást. Egységük alkotja legfőképpen az isteni és értelmi princípiumot, a hármas egység törvényét, amelyik a magasból le a mélységig uralja a teremtést. Miután tanítványát így a világmindenség eszmei középpontjába – a Lét teremtő forrásához – vezette, a mester kibontakoztatta térben és időben, sokszoros virágzásában. Mert a látomás második része dinamikus állapotában mutatta be az istenséget, vagyis tevékeny fejlődésben, más szóval bemutatta a látható és láthatatlan mindenséget, az élő eget. A hét bolygóhoz kapcsolt hét szféra hét princípiumot jelképezett, az anyag és a szellem hét különböző állapotát, hét különböző világot, melyek fejlődésében minden embernek és az egész emberiségnek át kell haladnia egy naprendszeren belül. A hét géniusz vagy a hét kozmogónikus Isten az összes szférák felsőbbrendű és irányító szellemeit jelentették, kik maguk is az elkerülhetetlen fejlődésből nőttek ki. Az antik beavatott számára minden nagy Isten szimbóluma és vezetője volt egy-egy szel-lemcsoportnak, amelyik az ő típusát tükrözte ezer és ezer változatban, és kik szféráikból az emberekre és a földi dolgokra hatást tudtak gyakorolni.
Hermész látomásának hét géniusza: a hét indiai Déva, a hét perzsa Amshaspad, a hét kaldeai nagy Angyal, a Kabbala hét Szefirotja, a keresztény apokalipszis hét Arkangyala. A világegyetemet átfogó nagy hetes nemcsak a szivárvány hét színében, a skála hét hangjában rezeg, hanem megnyilvánul az embernek lényege szerint hármas, fejlődése szerint hétszeres alkatában.
– Így a nagy arkánum küszöbéhez érkeztél – mondta végül a hierophant. – Az isteni élet a valóság árnyképeiben jelent meg előtted. Hermész megismertette veled a láthatatlan Eget, Ozirisz világosságát, a világegyetem rejtett Istenét, ki milliók lelkéből lélegzik, éltetve általuk a bolygó glóbuszokat és a születendő testeket. Rajtad áll felé haladni, utadat úgy megválasztani, hogy a tiszta Szellemhez emelkedj. Mert íme, te az élve feltámadottak közé tartozol. Ne feledd, hogy két fontos kulcsa van a tudásnak. Íme az első: "A külső olyan, mint a dolgok belseje, a kicsi, mint a nagy, csak egy a törvény és Egy, aki működik. Az isteni háztartásban semmi sem kicsi és semmi sem nagy." S ez a második: "Az emberek halandó istenek, és az istenek halhatatlan emberek. Boldog, ki érti e szavakat, mert mindenek kulcsának birtokában van. Emlékezz, hogy a misztérium törvénye rejti a nagy igazságot. A teljes tudás csak testvéreink előtt tárható fel, kik kiállták ugyanazokat a próbákat, mint mi. Az igazságot az értelemhez kell szabni, el kell fátyolozni a gyöngék elől, kiket megzavarna; elrejteni a gonoszok elől, kik csak töredékeit fognák föl, s azokból a rombolás fegyvereit kovácsolnék. Zárd a szívedbe, és művedből szóljon. A tudás lesz az erőd, a hit a kardod és hallgatásod legyőzhetetlen vértezeted."
Amon-Rá próféta kinyilatkoztatásai, melyek az újonnan beavatott számára olyan tágas láthatárt nyitottak önmaga és a világegyetem felé, kétségtelenül mély benyomást gyakoroltak, mikor az egyiptomi éjszaka tiszta csendjében egy thébai templom csillagvizsgálójában hangzottak el. Az oszlopok, a templom tetőzete és fehér teraszai lábai alatt szunnyadtak, indiai füge- és tamarinfák fekete tömegében. A távolban, mint megvesztegethetetlen bírák, nagy monolitokból istenek óriás szobrai ültek csendes tavaikon.
Három piramis, a tetragrammának és a szent hetes számnak mértani figurái háromszögüket belerajzolva a levegő enyhe szürkeségébe belevesztek a láthatárba. A kimeríthetetlen égbolton csillagok szikráztak. Milyen más szemmel nézte most azokat a csillagokat, melyeket eljövendő lakhelyéül rajzoltak eléje. Mikor végre hosszú, kékes kígyóhoz hasonlóan a láthatáron eltűnő Nílus fekete tükrében felmerült a hold aranysajkája, a neophita Ízisz bárkáját vélte látni, amelyik a lelkek folyamán úszik, és azokat Ozirisz napjai felé viszi. Eszébe jutott a Halottak Könyve, és most az összes szimbólumok értelme kibontakozott szelleme előtt. Mindazok után, amiket látott és tanult, azt hihette, hogy az Amenti alkony birodalmában van, a titokzatos átmeneti országban, földi és égi élet határán, hol a kezdetben szemek és szavak nélküli elköltözöttek fokról fokra visszanyerik látásukat és hangjukat. ő is nekivágna a nagy útnak, a végtelenben való utazásnak, világokon és léteken át. Hermész már felmentette és méltónak találta reá. A nagy talányt megfejtette neki.
"Egy egyetlen lélek, a mindenség nagy lelke, önmaga felosztva teremtette a világegyetemben működő összes lelkeket."
Eme nagy titokkal felvértezve lépett be Ízisz bárkájába. Tovavitte őt. Éterikus térségekbe emelkedve, csillagközi régiókban utazott. Az ég horizontjának kék fátyla mögül már előtörtek egy mérhetetlen hajnal átható sugarai, már szólt az Akhimu-Seku, az örök nyugalomra jutott, dicsőséges szellemek kórusa:
"Kelj fel, Ra-Hermakuti! Szellemnek napja! Kik bárkádban ülnek, elragadtatásban vannak. Üdvkiáltásoka